Nimrod - Őszbe veszve

Őszbe veszve

Néha azt hittem az Ősz

egy fekete ruhában

járó különös figura

akinek sok a tennivalója

és megszámlálhatatlan

az ő titka

egyik ködbe burkolt estén

Debrecenben, mintha

az Ősz velem szembe jött volna

nem köszönt, csak rám

mosolygott, aztán,

mint a szél sietve távozott

sokáig bolyongtam ködében

míg ki

nem vergődtem belőle

azon az éjjelen belázasodtam:

félrebeszéltem, talán összeházasodtam

lázálmaimban elment a jókedvem

s igen, az Ősztől is, pedig míg meg

nem gyógyultam Ő virrasztott felettem.

Janó István & Gotha Róbert Milán – Portália 1.

    Portália 1.

     (agyatekert hálózati párbeszéd)

-       Ott lenn, lebegtelen, lelketlen, ott fenn

elrendezem, lekeverem, nesze nekem

mindenem mindeggyen, mid-jelen

felfedezem, elfeledem, kezem

verset ken jeltelen

riadó híradó, agyakat koptató

rímadó, porladó

sorokat arató, nyaraló

ló, ha hó, hahó, janó

na jó, najó, hajó

ha jó, haladó, ó

-       Port söpört egy soproni kéményseprő.

Sem fent, sem lent, ő középen, köz népben

koszban keni – feni saját versét.

Kitisztúl, kivírúlt kába verslába,

rímtelen románia,

rom pátria

Ami nincs, a kincs bilincs, hajtincse

fekete korom, azt elpakolom

holnapra és a füst, ezüst

tiszta miLant csatol.

Kémény, remény

Eköltemény

Cukorsolya - Kérdések

Kérdések

 

Mivan, ha nem így akartam ezt?

Ki kérdezi meg,

hogy hányszor ejtettem ma könnyet,

hányszor „haltam meg”?

 

Ma, a lájkok idejében,

nincs alkalom arra,

hogy egy élő szembe nézve,

fakadhassak dalra.

 

Nincs már valódi érzelem,

nincs igaz, őszinte szó.

Másoknak éled életed,

Irigyeket akaró.

 

Ne csak kifelé szeress,

tartsd meg azt ott, belül,

Őszintén, szívből nevess,

Életed kiderül.

 

Nem kell tudja senki,

ha szerelembe estél.

Mondd el inkább neki,

mitől virágzik a tél.

 

Vágyom én is valakire,

ki magamért szeret.

Varázsolja kerekre,

Behorpadt lelkemet.

 

Vágyom heves érzelmeket,

Miket csak nekem mondanak,

kedves, becező neveket

és egy nyugodt, teljes életet.

 

Kérdezzék meg ezentúl,

Hogy talán mit érzek.

Bennem milyen harc is dúl,

Örülök-e a létnek.

(Cukorsolya)

Gotha R. M. - Telihold (Dorian Gray tükörképe)

Telihold

(Dorian Gray tükörképe)

Tiszta szivedből őrjöngő
Este, vadállatod tükrében
Látszó szilánkok a földön:
Itt fetreng a múltad sikolya.

Hold alatt menekül egy arc
Olvad a mélyben, zokog,
Lásd, itt más világot érint
Dübörgő dallamával a holt.

© Holnapmagazin

Minden jog fenntartva

Gotha R.M. - Rímcsokor szösszenetek

Gotha R.M. költő barátunk megosztja velünk első verseit, melyeket még Szatmárnémetiben szerzett, amivel most bepillantást nyerhetünk a tíz évvel ezelőtti poéta gondolatvilágába. Kellemes kikapcsolódást mindenkinek!

Szatmári szösszenetek

Ne költsön fől Kati peda!

            A Kölcsey még várhat ma.

Gotha R.M. 

 

Leontin Lukasevko: Változásvágy - Józsa János fordítása

Változásvágy

Szikrázik bennem az erő

Mint fényes képek zúgnak át napjaim

Félek, itt hagynak sorban,

A gondolatok, rom-tervek korhadt, szürke hamvain

Monoton hangon hív a Nap,

Az éjjel vak csendjével bujtat, altat

Feszítek, izmok és csont

Izzik, küzd a vasbetonba roskadt súlyos ég alatt

Nincs órám, nem számolom már

Hány vonat ment el nélkülem mind tovább

Én itt maradtam, magam

Várom egy holnap jobb ígéretekkel hívó korát

Akarom, jön majd változás

Egy hideg elhatározott hajnalon

Feltör egy gondolat

S utat húz a parlag mezőn, át a néma hangokon.

                          Leontin Lukasevko
                               Józsa János fordítása

Éjféli ébredés - Simon Lehel Zoltán

Éjféli ébredés

Gondolsz-e még rám, mikor fáradt arcod a párnán pihenteted?
Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.

                                                                                   Simon Lehel Zoltán