Ozsváth Zsuzsa verse

láttalak az utcán

láttalak az utcán és inkább nem néztem oda.

sarkon fordultál én meg sarkon fordultam,

nehogy megtudjam, mégis hogyan, mint és hova

tartasz (vagy inkább én tőled), úgyhogy

fogtam magam és fejjel mentem

a falvédőnek. bocsássa meg kérem

- most jövök le éppen -

őt meg arra láttam menni

párszor aludni meg enni

üvegfalakon túl

jár ő az utcán,

ha menni kell szeretni.

Varga Sándor-György verse

Halhatatlan millennium

Mikor megszülettem

a törvény kimondta

fekáliád vödörrel öntheted

ablakból az utcára,

de tömlöc jár annak

ki akarattal zúdítja

mások nyakába.

Az ember értéke

tarsolya bendőjében csörgött,

Mi csendben voltunk,

fenekem a vászongatya lyukain

keresztül simogatta a szél.

Nyerges háton udvarról

udvarra hágva,

szedték az adót,

hol volt szép szóban,

hol nem volt vérben,

hol semmi nem volt

életben vagy erényben.

Feleim Istent mindig tisztelték,

hol szeretetből,

hol szabad akaratból,

hol félelemből,

az Úr szót sűrűn és

sok színben használták,

ne tudj,

nem tudok,

ne tudjatok,

nem akarok.

Szép dolgok arannyal párosodtak.

Útszélre gyakran aggattak hullát.

Vicces példaár mit felhozhatok,

vicces mikor sokáig számolok,

Sejtjeim iróniája,

Testben különálló, egyedülálló,

Lélekben százszoros hulla vagyok.

A halál – nem furcsa dolog,

nem volt szokás rákérdeni

hogyan s miért,

rossz ómen.

Néha a szóba is belehal az ember.

A hiány nem létezett,

bár büszkén viselték.

Sok vér volt bennünk,

gyakran színesített sarat.

Ó várj, ez ma is így van…

A lassan vágott seb jobban imponál

Egy apró golyóbisnál,

A perzselt bőr szaga sorsegyengető.

Ha elég látványos a láng,

hatalommal egybenő.

Történelmet győztesen írják,

bár nem érdemlik kiváltságnak.

Magoljátok be a levakartat,

koponyátok nem törve vakaratlanon,

úgy nem ér semmit, mint annak

‘ki nyaka beletekeredett

elfeledett mozgatásába.

Szerencsére a műfényár és a digitális

jelek elvonják a figyelmet a kurvásan

érezhető életről.

S ím-hát itt voltam, itt vagyok,

képednél tovább itt leszek.

Ezer éve jöttem, s a millennáré alatt

rengeteg szarom felgyűlt ezen a helyen.

Bennem, benned, köztünk, körülöttem.

Ti porból lettetek,

szerettetek,

szerettelek,

porrá lettetek,

vagy leléptem,

most pedig itt ülök, láthatatlan

időforgás sarkában statikus pont,

testem változatlan,

lelkem a százados kavarodás

hülyeségeihez sarkant,

bennem éltek, pedig már

rég kihaltam belőletek.

A szenzor pedig azt figyeli,

testem miképp nyeli

vagy veri vissza a fényt.

Hamis irataim tizenöt évente újítom,

képem nekem is változtatnom kell,

úgy a divat mint a technológia miatt.

Tudom, nem túl érdekes gondolatfonalnak,

csak eszembe jutott, a nyakkendő szorít, a vaku villant.

Régi érzésektől mindig nosztalgikus leszek.

(vár az élet,

torkig vetem bele magam,

hurrá!)

Gotha R.M. - Fehérbe öltözött

Betolakodott a tél imént.

Az ablakpárkányon feküdt

kristályvilágom egyetlen

mikrokozmosza.

Ez volt az első idén,

és pár ezer pehely

követi a ritust:

előbb lehullnak az égből,

mint csipke-fehér ruhájú,

piruettező balerinák,

majd egymásra találnak a táncban,

ahogy lassan földet érnek...

Pár pillanat az egész,

talán egy fél óra a hideg bádogon,

és minden másodpercük megannyi élet.

Befejezetlen cigarettám elnyomom,

nehogy egy sistergő parázs

elrontsa azt, ami rövid

időn belül elolvad, elpárolog,

gyermekkorom fehér-bundába
öltözött városában.

Treb-Ron - Vénusz

Vénusz

Éjszaka bársonyos érintése takar be engem,

Csillagok fénye ringat álomba.

Fázom...

Nem vagy mellettem,

Szíved lobogó gyöngye nem melegít föl engem.

Hol vagy életem Vénusza?

Lelkem lángja csak terád vár.

Tűzes kemencében izzik testem...és én fázom!

Vénusz, jó éjszakát.

Hideg köpenyét az éjszaka teríti rám.

Sötét vágyait fülembe suttogják ledér leányai,

De nekem csak a te tüzes szavaid hoznak megnyugvást.

Napkeltekor tovatűnnek az álmok,

Végetért a hideg láz.

A gondolataim tisztulnak és nem marad más csak a hideg ágy.

Vénusz, jó éjszakát...

                                                               Treb-Ron

Józsa János - Transzcendens idők

Transzcendens idők

Kettőezer-tizennégy,

Kettőezer-kilenc, kettőezer-négy...

Ezerkilencszáz-kilencvennégy...

Ezerkilencszáz-nyolcvanöt.

Ami most van, ami volt.

Az égbolt, ami egybefog!

Transzcendens időket járok.

Emlékszem rád, ahogy a nyakadhoz ért a hajad.

Egy unalmas óra várakozó, látens pillanatában volt az élet, elszaladt.

Ne kérd, hogy újra legyen, hogy kérjek valamit, ami már nincs.

Azóta megváltozott minden, az a huncut tincs...

A világ nem kettőt, sokat fordult.

Más álmot, más életet élsz, egy harang kondul, indul.

Én nem is azt vártam, reméltem, ami elénk gördült a forgó-pergő, féktelen, őrült világban.

De tudom, hogy egyszer vártam!

A városközpontban álltam, és egy hang kiszabadult az ablakból, és úgy érezted, nekünk dalol.

És tudod? Még most is ott vagyunk valahol. Akkor is, ha más már minden!

A múlt a jelenben él, és elég az életben egy gondolat. Hogy akkor igaz volt valami: a mozdulat, az érzés, ahogy néztél...

Nem verem ez, ég! Nem le, egészen felér. Amíg élünk be nem telik. De a vággyal, a káprázattal, a magánnyal, a talánnal, a halállal.

                                                                                                                   Józsa János

Treb-Ron - Bumm...

Bumm...

Az éjszaka csendjét zaj vágja ketté

Mint katana a haldokló szamurájt.

Kicsi pincékből, fura arcok kóvájognak elő,

Nem őszinte mosolyuk, ez szembetűnő.

Delírium, extázis a füstös táncparketten,

Uram, mit keresünk itt mi ketten?

Bár tudom, nem az egészségeseknek kell az orvos,

De itt nem is arra vágynak ki az okos.

Kellemetlen érzések,kerítenek hatalmukba,

Miért kell ilyen embereket küldj utamba?

Nehéz kivenni a szavakat a zajban,

Lehet anyáznak éppen vagy csak a dalszövegeket suttognak halkan.

Lavírozom a hömpölygő embertömegben, mint külső szemlélője egy rossz álomnak.

Várom, az indulás pillanatát, várom, hogy tegyem ki végre lábam a kocsma füstös ajtaján.

Fel hát!

Ki ebből a zajtengerből, indulás haza csendben, kicsit menőn.

Engem nem fertőzött meg a moraj,

S csak csendben száll hozzád ezen sóhaj...

Köszönöm néked, hogy nem vagyok olyan mint ők.

                                                                                                          Treb-Ron

Molnár Zsolt - Új tájolás

Szemben állok mindig párhuzamosan a Nappal.
Eldöntetlen, hogy merre tolódik a fényhatár.
Becsapom magam, mert úgy teszek, mintha érdekelne,
Hogy bent most éppen melyik napszakon kattan a zár.

A kifordított álmok halomban ott hevernek
fehér térképén a hamisítatlan valóságnak.
A boldogságra valamikor immúnis lettem,
És halmozott csendjeim többször durván velőn ráznak.

Elindulok , végtelenbe falaz a távolság,
Le vannak földelve nyomomban megérzéseim.
Fölöttem észrevétlenül kiingott a zenit,
Sosincs-delek és -éjfélek közt tart az önvonszolás.

Fölkelve lenyugszik, lenyugodva kel föl messze
tőlem a Napom. Talán odaérek majd egyszer,
Ahol a jövőre tájolva építhetem sorsom,
De a korábbit előbb emléktelenségére bontom.