Az élet könyve
„ Ne dícsérj meg
versemért!
Mit tudhatsz rólam, hogy szavakba foglalod
agyam kiszínezedő árnyékát a papiron?”
Fábri Sándor
1.
Kis noteszedben rejlő gondolataid,
ahol menedéket találsz gyermekkorod
egyszerű banalitásában. Oda leírod nehogy
meglássa valaki, védelmező bölcső, útitárs,
sarkai az idővel megsárgult naiv kamasz.
Nincs magánélete, magánya „por és hamu”
Repedezett, gyűrött szamárfül, ugyanúgy
érez, él, fejlődik ahogyan te.
Az évek megrágott köntöse táplálja,
és ahogy a kéz finom tapintása hozzá ér,
hozzá hasonló sárgult ujjak, nikotin lassú
elmúlása, tovább él, várja az újabb firkát.
De ez nem lehet elég, a poros fiókban
megpihen, alszik, álmodik. Hát ennyi lenne?
2.
Tudja, hogy a világ megváltása nem neki
való alvatlan éjszakáknak monológja.
Lassan megteltek lapjai és a kis notesz,
fekete, nehéz könyvvé íródott, változott.
Az író könnyeivel ellepett mosott betűk
érthetetlen viszálya kínozzák a könyvet.
Hogy már mindent megírtak, de számára
maradt még pár üres fehér lap. Igenis van
még pár ezer karakter. - Az élet tusa kék
és nem fekete! - ordibálta a hóhér írónak,
ki már elítélte mikor még meg sem született.
Ugyanis a sötét színek szerencséjében
hívő emberek nem tudnak még semmit,
pedig mind zsenik, doktor-docensei az
halálnak és a változás szelére legyintő
kezek nem tudhatják az élet misztériumának
betűit. Azt hogy a fiatal fehér papír és
a megtépett író egy és ugyanaz. Benne él,
és az általa megnemírt gondolatok disztilált
pokla pár évet erjedő jó bor.
3.
„My goodness, my guiness”
Ezt a reklám szöveget olvasva jön rá
a könyv arra, hogy neki kint kell állnia.
Fent a polcok magaslatain, hogy az alatta
lévő por és szennyben úszó bulvár lapok,
Dan és Sandra Brown-okat majd ellepi.
Neki mondania kell még valamit. Még ha
nem is sokan, de páran majd kézbe veszik.
Lapoznak párat, majd vissza rakják a polcra.
Talán az ifjak...talán a fiatalok rábukkannak
valamikor, és a holtak Könyvtemetőjében ő
is helyet talál majd.
„Az emberek ébredezni fognak”
Te jóságos ég, hol a guinessem?
Ébredjetek már végre! Nem Jehovás tört
torony szövegek ezek, hanem egy ordítás.
Az utolsó szürrealisták üvöltése.
Ha valahol egy parkban, házban, várban
látnád őket írni, szavakkal festeni,
egyetlen egy parancsolatom lenne: 1
Úgy bánjatok azokkal akik noteszekben
írnak mint a jövő világ gyöngyszemeire.
Aki írt itt, és a kiirtó kritikusok jelleme
egy Klausenburgi üveg várban. Te csak
előre lépj, és fogadd meg tanácsom:
Bátran, szelíden, bólogatva vezesd félre
a birkák hegyeit, túl az óperencián.
