Ózsé - Muszáj-múzsa

Muszáj-múzsa

Képzeld, ma szavazni voltam

és meglepődve tapasztaltam,

hogy az egyik lehetőség mellett

a te neved díszelgett.

Még logót is kaptál melléd.

Fenséges bársony kelméd

úgy feszült meg a melleden:

ráhímezve a dicső győzelem.

Én a kockát elvetettem a földbe

és zsenge gyökerét az írószerbe

eresztette. Mélyre hullott magok

lehettek. Íme: választópolgárod vagyok.

Illetve szolgád. Ó, én nem akartam ezt.

Lassan ereszkedik rám a pompás kereszt,

ahogy leadom, mint elektront- a voksom:

négybehajtott cellulózon áll a titkom.

Bezárult körkörös pupillákra emlékszem.

Emlékszem, mert lopva többször belenéztem

rettegve bár, hogy sosem nyeli el és veri vissza

az én képemet a fényérzékeny papírra.

Vagy mittudomén. Mégis azt hiszem,

hogy jól láttam a képzetem

vetületét és fordított képként képződtem

a retinádon. Raszterbe vésődtem,

ha nem is kőbe. Te muszáj-múzsa,

dinasztiádnak becses választottja

vagy. Szélmalomharc bármi ellened,

ha szövetségre nem lépek veled.

Gotha R.M.- Az utolsó öltöny

Az utolsó öltöny

(esti monológ ön-magammal)

Neal Donald Walsh gondolataiból

Ember vagyok

bűnös létező lélek,

Öltönyöm börtönétől

megszabadulhatnék. Még nem élek

úgy istenigazán, hét nap, hét külömb realitás.

Egek, tengerek, hegyek, folyók, mezők, erdők, sivatagok,

mind egy egérkattanás távolságára megtalálható

tájak saját hobbimasinámba.

Kidobom az ablakon,

száz darabra tört

életfoszlányaim

zuhannak le,

földet

érnek.

*

Ki kell jutnom ebből az épületből, ebből a ruhadarabból,

ebből a monoton városból, saját bőrömből,

hogy újraszülessek te benned, igen

te benned te özvegy anyaföld.

Technológ-Analóg-Monológ

Hitech fejlődésében elveszett

robot tömeg, ár-folyamban haladó

millió élőhalott. Tömegmanipulációval

telt reklámcafatok öltöztetik minden álmod,

minden vágyad megteremti: A média made ya!

Pedig nincs is ilyen szó, hacsak nem fejbe vert

szegfű szegeket szedek ki koponyámból,

és ma reggel megint elkéstem.

**

Pedig éltem....

legalábbis egyszer...és biztos vagyok benne

hogy te is éltél valamikor csak elfelejtetted hogy

kell. Vegyél hát egy mély lélegzetet, ereszd ki, most

képzeld el hogy egy erdőben vagy, érzed ahogy a

szél végigsimítja arcod, lábaid a zsenge fű csiklandozza,

Egyedülléted te vagy, de mégsem vagy egyedül,

míg az utolsó öltöny megválik testdarabjától majd

fejest ugrasz egy medencébe. Elutazol Velencébe,

és emberekkel találkozok, fényben élsz tovább.

(ki is az aki azt mondaná hogy nem fog sikerülni?)

Talán te, te betonfalakat eléd festő tudat.

***

Vajon

„meddig érhetne az életem,

 és hol kezdődik az éjszaka?”

Fejem nógatom,

lábam lógatom egy tóban.

Kezemben egy Rilke kötet.

Igen, igen tudom mire gondolsz:

hogy a élet nem oly egyszerű,

és még anyád is mondta egykor

hogy nincs sajtból a hold...pedig

csak meg kell érinteni, ízlelni és egy jó

holddarabba beleharapni, amennyit épp

neked szántak. Különbséget tenni

a megélni (minden pillanattöredéket) és

a szorongva, feszengve megélni közt...

de ha minden nap azon gombolkozol

hogy az öltönyre rá kell varrni egy másik

gombot, egy másik mandzsettát, akkor bizony

elfelejted leölteni és mindig újabb, szebb öltönyre

vágysz. Hát persze hogy furcsának tartod mind azt amit

mondok. Konzervatív gombolkozás, agymosás, hókuszpók.

Kinek nem inge ne vegye magára, inkább ajándékozza

oda egy olyan embernek, kinek talán szüksége van rá.

De fehér legyen és tiszta.

Csak kicsit nézz át az öltönyöd szövetén,

nem más mit egy mihaszna tárgy, szövevény,

s azon nap, mikor eltűnik az utolsó öltöny,

felismered önmagad, nem vagy már ruhadarab.

Janó István - Telégia

Telégia

Mert fúj a szél,

mert sötét az ég,

mert minden csupa sár.

Mert ez nálad is így lehet,

mert mosolyod is tán lefagy s nem vigasztal,

mert ilyenkor kell igazán egy meleg odú,

egy körbeült asztal.

Mert elkezdett újra hullni a hó,

mert a sok fekete fehérré válhat,

mert fergeteges keringőt jár fel,

le az ablakom előtt körbe-körbe

sok-sok millió szösz-csepp.

Láttad már közelről a hópelyheket?

Csillámló brillben nincs ilyen műremek:

azt mondják, csak mértan, és erők lélektelen játéka,

de mondd csak, ki öltöztette a Végtelent?

A megvadult szél összeborzolja arany-hajad,

tán nem is látsz most,

amint az utcán átszaladsz

s a villamost magadba bújva

reméled látni már, vacogva, topogva

a pajkos szél összecsipdesi arcod,

lángrózsák égnek most tej-fehér bőrön,

pofonvág, majd fellök, harsogva nevet

kegyetlenül, satuba fogja vékonyka kezed,

és bús mesét fütyül hogy megkönnyezzed.

Nőnek, nőnek a pelyhek,

mint anyában a gyermek,

pufók, mint toll labdák

összegyűjtve.

Sajnálom.

Minden percet,

melyet megtagadtam

magamtól, és tagadhatatlan

már te sem voltál ott,

pedig még fogtalak

s a szavak valahol

meghaltak két ember között,

már öltözött...

költözködött...

lám, ily pillanatnyi,

mit végtelennek hiszel.

Mint az első,

mint az első hó.

El sem hisszük, hogy való

megtelepszik, mint szívünkben

a várakozás, s hisszük,

soha más, ilyen nem lehet.

Pedig mire felkelek,

a napom lassan elpereg

s fürtökben olvad a fákról,

autókról, ablakpárkányról.

mint másnapos ünnep a világról,

amint a forrongó élet

újabb menetbe kezd.

Molnár Zsolt - Idekötve

Idekötve

A kibírhatatlanságig el kellett jutni,
Ahol a túlhevülés volt menekülési alkalom.
Szétfeszültek, távolodtak egymástól agyféltekék,
Akár belső szeg, átlyukasztotta koponyámat
És verejtékké felhígult, engedtem, hogy elárasszon.
Keresztbe vájódott árkokként kezdtek bőrömön fájni,
Kötéllé fonta északfakasztotta, jeges szél.
Meg akarom mozdítani görnyedező tagjaimat,
De még mindig egyre tekeredik rájuk megszilárduló tudatom.

Egy időtlen zokogás buzogott fel mögöttem,
Amelynek könnyei átitatják a rejtett, végtelen csatornát.
Esetleg a gombájának is beillenék;
Szimbiózisfélét próbálok vele imitálni
És magyarázkodni, ugyan már én sem értem,
Csak állok kikötve, s bordásfalként egyengeti csigolyám.
Lábaimhoz évlevél avarodik temérdek,
Örömét végül mégis ki képes az életfa nyilvánítani,
S létrafok minden ág, hogy szineváltásommal teljesség-csúcsra érjek.

Józsa János - Színzavar

Színzavar

A padon színes fények játszanak tavaszt

Lábnyomod őrzi még a föld

Hangokat cseng a park, te hidd csak azt

Hogy szíved egyszer még új ruhát ölt.

Meleg van érzed, hogy ébredni kellene

A légben édes illatok

Emberek néznek, de te nem mered

Szemükben magad látni, nem tudod...

Vajon hány kezdet jött már el így nélküled,

Hogy ne érezd hívó szavát

De ha majd számot adsz az életed

Lesz ki értéknek látja, s lesz barát?

Mert tudod az idő melletted elmehet

És várhatsz színes álmokat

De ne a padról nézd a színeket,

Inkább menj, fesd meg saját vásznadat!

                                                    Józsa János

Gotha R.M. - Az élet könyve

              Az élet könyve

„ Ne dícsérj meg versemért!

Mit tudhatsz rólam, hogy szavakba foglalod

agyam kiszínezedő árnyékát a papiron?”

                                            Fábri Sándor

1.

Kis noteszedben rejlő gondolataid,

ahol menedéket találsz gyermekkorod

egyszerű banalitásában. Oda leírod nehogy

meglássa valaki, védelmező bölcső, útitárs,

sarkai az idővel megsárgult naiv kamasz.

Nincs magánélete, magánya „por és hamu”

Repedezett, gyűrött szamárfül, ugyanúgy

érez, él, fejlődik ahogyan te.

Az évek megrágott köntöse táplálja,

és ahogy a kéz finom tapintása hozzá ér,

hozzá hasonló sárgult ujjak, nikotin lassú

elmúlása, tovább él, várja az újabb firkát.

De ez nem lehet elég, a poros fiókban

megpihen, alszik, álmodik. Hát ennyi lenne?

2.

Tudja, hogy a világ megváltása nem neki

való alvatlan éjszakáknak monológja.

Lassan megteltek lapjai és a kis notesz,

fekete, nehéz könyvvé íródott, változott.

Az író könnyeivel ellepett mosott betűk

érthetetlen viszálya kínozzák a könyvet.

Hogy már mindent megírtak, de számára

maradt még pár üres fehér lap. Igenis van

még pár ezer karakter. - Az élet tusa kék

és nem fekete! - ordibálta a hóhér írónak,

ki már elítélte mikor még meg sem született.

Ugyanis a sötét színek szerencséjében

hívő emberek nem tudnak még semmit,

pedig mind zsenik, doktor-docensei az

halálnak és a változás szelére legyintő

kezek nem tudhatják az élet misztériumának

betűit. Azt hogy a fiatal fehér papír és

a megtépett író egy és ugyanaz. Benne él,

és az általa megnemírt gondolatok disztilált

pokla pár évet erjedő jó bor.

3.

„My goodness, my guiness”

Ezt a reklám szöveget olvasva jön rá

a könyv arra, hogy neki kint kell állnia.

Fent a polcok magaslatain, hogy az alatta

lévő por és szennyben úszó bulvár lapok,

Dan és Sandra Brown-okat majd ellepi.

Neki mondania kell még valamit. Még ha

nem is sokan, de páran majd kézbe veszik.

Lapoznak párat, majd vissza rakják a polcra.

Talán az ifjak...talán a fiatalok rábukkannak

valamikor, és a holtak Könyvtemetőjében ő

is helyet talál majd.

„Az emberek ébredezni fognak”

Te jóságos ég, hol a guinessem?

Ébredjetek már végre! Nem Jehovás tört

torony szövegek ezek, hanem egy ordítás.

Az utolsó szürrealisták üvöltése.

Ha valahol egy parkban, házban, várban

látnád őket írni, szavakkal festeni,

egyetlen egy parancsolatom lenne: 1

Úgy bánjatok azokkal akik noteszekben

írnak mint a jövő világ gyöngyszemeire.

Aki írt itt, és a kiirtó kritikusok jelleme

egy Klausenburgi üveg várban. Te csak

előre lépj, és fogadd meg tanácsom:

Bátran, szelíden, bólogatva vezesd félre

a birkák hegyeit, túl az óperencián.

Nimrod - Őszbe veszve

Őszbe veszve

Néha azt hittem az Ősz

egy fekete ruhában

járó különös figura

akinek sok a tennivalója

és megszámlálhatatlan

az ő titka

egyik ködbe burkolt estén

Debrecenben, mintha

az Ősz velem szembe jött volna

nem köszönt, csak rám

mosolygott, aztán,

mint a szél sietve távozott

sokáig bolyongtam ködében

míg ki

nem vergődtem belőle

azon az éjjelen belázasodtam:

félrebeszéltem, talán összeházasodtam

lázálmaimban elment a jókedvem

s igen, az Ősztől is, pedig míg meg

nem gyógyultam Ő virrasztott felettem.