Gotha R.M. - Fehérbe öltözött

Betolakodott a tél imént.

Az ablakpárkányon feküdt

kristályvilágom egyetlen

mikrokozmosza.

Ez volt az első idén,

és pár ezer pehely

követi a ritust:

előbb lehullnak az égből,

mint csipke-fehér ruhájú,

piruettező balerinák,

majd egymásra találnak a táncban,

ahogy lassan földet érnek...

Pár pillanat az egész,

talán egy fél óra a hideg bádogon,

és minden másodpercük megannyi élet.

Befejezetlen cigarettám elnyomom,

nehogy egy sistergő parázs

elrontsa azt, ami rövid

időn belül elolvad, elpárolog,

gyermekkorom fehér-bundába
öltözött városában.

Treb-Ron - Vénusz

Vénusz

Éjszaka bársonyos érintése takar be engem,

Csillagok fénye ringat álomba.

Fázom...

Nem vagy mellettem,

Szíved lobogó gyöngye nem melegít föl engem.

Hol vagy életem Vénusza?

Lelkem lángja csak terád vár.

Tűzes kemencében izzik testem...és én fázom!

Vénusz, jó éjszakát.

Hideg köpenyét az éjszaka teríti rám.

Sötét vágyait fülembe suttogják ledér leányai,

De nekem csak a te tüzes szavaid hoznak megnyugvást.

Napkeltekor tovatűnnek az álmok,

Végetért a hideg láz.

A gondolataim tisztulnak és nem marad más csak a hideg ágy.

Vénusz, jó éjszakát...

                                                               Treb-Ron

Józsa János - Transzcendens idők

Transzcendens idők

Kettőezer-tizennégy,

Kettőezer-kilenc, kettőezer-négy...

Ezerkilencszáz-kilencvennégy...

Ezerkilencszáz-nyolcvanöt.

Ami most van, ami volt.

Az égbolt, ami egybefog!

Transzcendens időket járok.

Emlékszem rád, ahogy a nyakadhoz ért a hajad.

Egy unalmas óra várakozó, látens pillanatában volt az élet, elszaladt.

Ne kérd, hogy újra legyen, hogy kérjek valamit, ami már nincs.

Azóta megváltozott minden, az a huncut tincs...

A világ nem kettőt, sokat fordult.

Más álmot, más életet élsz, egy harang kondul, indul.

Én nem is azt vártam, reméltem, ami elénk gördült a forgó-pergő, féktelen, őrült világban.

De tudom, hogy egyszer vártam!

A városközpontban álltam, és egy hang kiszabadult az ablakból, és úgy érezted, nekünk dalol.

És tudod? Még most is ott vagyunk valahol. Akkor is, ha más már minden!

A múlt a jelenben él, és elég az életben egy gondolat. Hogy akkor igaz volt valami: a mozdulat, az érzés, ahogy néztél...

Nem verem ez, ég! Nem le, egészen felér. Amíg élünk be nem telik. De a vággyal, a káprázattal, a magánnyal, a talánnal, a halállal.

                                                                                                                   Józsa János

Treb-Ron - Bumm...

Bumm...

Az éjszaka csendjét zaj vágja ketté

Mint katana a haldokló szamurájt.

Kicsi pincékből, fura arcok kóvájognak elő,

Nem őszinte mosolyuk, ez szembetűnő.

Delírium, extázis a füstös táncparketten,

Uram, mit keresünk itt mi ketten?

Bár tudom, nem az egészségeseknek kell az orvos,

De itt nem is arra vágynak ki az okos.

Kellemetlen érzések,kerítenek hatalmukba,

Miért kell ilyen embereket küldj utamba?

Nehéz kivenni a szavakat a zajban,

Lehet anyáznak éppen vagy csak a dalszövegeket suttognak halkan.

Lavírozom a hömpölygő embertömegben, mint külső szemlélője egy rossz álomnak.

Várom, az indulás pillanatát, várom, hogy tegyem ki végre lábam a kocsma füstös ajtaján.

Fel hát!

Ki ebből a zajtengerből, indulás haza csendben, kicsit menőn.

Engem nem fertőzött meg a moraj,

S csak csendben száll hozzád ezen sóhaj...

Köszönöm néked, hogy nem vagyok olyan mint ők.

                                                                                                          Treb-Ron

Molnár Zsolt - Új tájolás

Szemben állok mindig párhuzamosan a Nappal.
Eldöntetlen, hogy merre tolódik a fényhatár.
Becsapom magam, mert úgy teszek, mintha érdekelne,
Hogy bent most éppen melyik napszakon kattan a zár.

A kifordított álmok halomban ott hevernek
fehér térképén a hamisítatlan valóságnak.
A boldogságra valamikor immúnis lettem,
És halmozott csendjeim többször durván velőn ráznak.

Elindulok , végtelenbe falaz a távolság,
Le vannak földelve nyomomban megérzéseim.
Fölöttem észrevétlenül kiingott a zenit,
Sosincs-delek és -éjfélek közt tart az önvonszolás.

Fölkelve lenyugszik, lenyugodva kel föl messze
tőlem a Napom. Talán odaérek majd egyszer,
Ahol a jövőre tájolva építhetem sorsom,
De a korábbit előbb emléktelenségére bontom.

Gotha R. M. - Úr, szótlanul

Úr, szótlanul

Üres lap vár rám otthon.

Megírni könnyű pofon,

azt amit veled szemben

nem lehet, úgy eleven,

hirtelen elmondanom.

Ily monoton maraton

Élet hagyomány nem

elfogadható nélküled.

Tovább? angyalom,

Tovább angyalom!

Menekülnék előled,

kézzel lábbal futnék

ellenkező irányba

egy darabig, de e fék

kellék nem kattan,

s mint egy mágnes

visszafordul feléd.

Mind ez ugyanis

Kár-ár, vár-már

Vagy fordítva?

Szívem ketrece!

Belebújok, nyakig

érő eme medence.

S csak bambán bámulok,

akár egy úr, szótlanul.

                    Gotha R. M.

© Holnapmagazin

Minden jog fenntartva

 

Simon Lehel Zoltán - Elveszett harmónia

Elveszett harmónia

Mozdulata ringva bing, mint kecses réti fűszál a hajnali szellőben.

Csillogása, akár a harmattól gyöngyös pókfonalháló.

Illata enyves, fenyőgyantáé,

Ő a kis ír tündér, sziklák moháin dudva ágyában ébredez.

Ragyogó napsugár simogat a légben, méhecske kergeti a cserebogarat,

Egy apró virág sárga szirma árnyékot vetve integet, ébredni kéne már.

A levelek alatt megbúvó megannyi csoda, az aprók faunájának végtelen hernyó és rovarnemzetségének ízelt zaja a gigászok terebélyében zümmögésbe vész,

Náluk igazi ricsaj.

Kis tündér ébredez. Ébredezz! Mindenki várja már csillámló porodnak vidám színeit.

Nem embernek szóló üzenet. Tavasztól őszig tartó nyüzsgő életek minden napja ünnep és ajándék. Kell az öröm, a szeretet, a vidámsággal átitatott szorgalom.

Itt van hely elég mindenkinek, amíg az erdők és patakok elférnek a terjeszkedő betonsivatagtengerek mellett.

A békét nem zavarja senki sem,

Ez több, mint elfeledett...

Igazi mesevalóság.

S.L.Z

Molnár Zsolt - Hallgatások

Hallgatások

Alteregóim végletekig hallgataggá tesznek,
A szédülés szférájáig tornyosul az ő csendjük is,
Külön-külön láthatatlanná hamuzva be lelkem,
És szorongva gubbasztok magammal együtt itt,
A teremtettségnek ebben a kicentizett sarkában,
Megkongatható ürességet tapogatnak újaim,
Mert a tudataim már ebből az életemből kiválnának,
De az átjutás kivéshetetlenné vastagodott falain
bonthatatlan a vakolat, megkötötte a félrelázadás
cementje, ezért lett szabadulástalan
teljesen ez a létköz elé tuszkolt maradás,
Amíg meg nem fogom érteni pontosan,
Hogy a hallgatásaimról is lemondtam végleg,
Hiszen a közös hallgatások méginkább fullasztók,
Azok az érzések mind kiműthetetlenek, reméltem,
Belőlem, így az jutott nekem, hogy széttépjem a szót,
Beszélve minden nyelven elmondhatatlanságomat,
Mintha porciózva lenne érdemeimért
az ég, a levegő, a tűz, a föld, az álom számomra,
Tabumentesülés nincs elméim szintjén,
Bilincseket izzadnak a szándékaim,
De azt mégis jogomban áll megfogadnom,
Hogy sorba helyezett hallgatás-oltáraim
négyszögében többedmagamat

a beletörődés istenének feláldozom

Várad folyóirat 2014/3

Gotha R. M. - A vén Duna

A vén Duna

Kisegitő népeknek oltalma
Mind egy csónakban eveznek,
Hullámai a nap tükörképében
A horizont síkjában elvesznek.

                           Gotha R. M.

 

© Holnapmagazin

Minden jog fenntartva