Janó István - Telégia

Telégia

Mert fúj a szél,

mert sötét az ég,

mert minden csupa sár.

Mert ez nálad is így lehet,

mert mosolyod is tán lefagy s nem vigasztal,

mert ilyenkor kell igazán egy meleg odú,

egy körbeült asztal.

Mert elkezdett újra hullni a hó,

mert a sok fekete fehérré válhat,

mert fergeteges keringőt jár fel,

le az ablakom előtt körbe-körbe

sok-sok millió szösz-csepp.

Láttad már közelről a hópelyheket?

Csillámló brillben nincs ilyen műremek:

azt mondják, csak mértan, és erők lélektelen játéka,

de mondd csak, ki öltöztette a Végtelent?

A megvadult szél összeborzolja arany-hajad,

tán nem is látsz most,

amint az utcán átszaladsz

s a villamost magadba bújva

reméled látni már, vacogva, topogva

a pajkos szél összecsipdesi arcod,

lángrózsák égnek most tej-fehér bőrön,

pofonvág, majd fellök, harsogva nevet

kegyetlenül, satuba fogja vékonyka kezed,

és bús mesét fütyül hogy megkönnyezzed.

Nőnek, nőnek a pelyhek,

mint anyában a gyermek,

pufók, mint toll labdák

összegyűjtve.

Sajnálom.

Minden percet,

melyet megtagadtam

magamtól, és tagadhatatlan

már te sem voltál ott,

pedig még fogtalak

s a szavak valahol

meghaltak két ember között,

már öltözött...

költözködött...

lám, ily pillanatnyi,

mit végtelennek hiszel.

Mint az első,

mint az első hó.

El sem hisszük, hogy való

megtelepszik, mint szívünkben

a várakozás, s hisszük,

soha más, ilyen nem lehet.

Pedig mire felkelek,

a napom lassan elpereg

s fürtökben olvad a fákról,

autókról, ablakpárkányról.

mint másnapos ünnep a világról,

amint a forrongó élet

újabb menetbe kezd.

Molnár Zsolt - Idekötve

Idekötve

A kibírhatatlanságig el kellett jutni,
Ahol a túlhevülés volt menekülési alkalom.
Szétfeszültek, távolodtak egymástól agyféltekék,
Akár belső szeg, átlyukasztotta koponyámat
És verejtékké felhígult, engedtem, hogy elárasszon.
Keresztbe vájódott árkokként kezdtek bőrömön fájni,
Kötéllé fonta északfakasztotta, jeges szél.
Meg akarom mozdítani görnyedező tagjaimat,
De még mindig egyre tekeredik rájuk megszilárduló tudatom.

Egy időtlen zokogás buzogott fel mögöttem,
Amelynek könnyei átitatják a rejtett, végtelen csatornát.
Esetleg a gombájának is beillenék;
Szimbiózisfélét próbálok vele imitálni
És magyarázkodni, ugyan már én sem értem,
Csak állok kikötve, s bordásfalként egyengeti csigolyám.
Lábaimhoz évlevél avarodik temérdek,
Örömét végül mégis ki képes az életfa nyilvánítani,
S létrafok minden ág, hogy szineváltásommal teljesség-csúcsra érjek.