Kettőezer-tizennégy,
Kettőezer-kilenc,
kettőezer-négy...
Ezerkilencszáz-kilencvennégy...
Ezerkilencszáz-nyolcvanöt.
Ami most van, ami
volt.
Az égbolt, ami
egybefog!
Transzcendens időket
járok.
Emlékszem rád,
ahogy a nyakadhoz ért a hajad.
Egy unalmas óra
várakozó, látens pillanatában volt az élet, elszaladt.
Ne kérd, hogy újra
legyen, hogy kérjek valamit, ami már nincs.
Azóta megváltozott
minden, az a huncut tincs...
A világ nem kettőt,
sokat fordult.
Más álmot, más
életet élsz, egy harang kondul, indul.
Én nem is azt
vártam, reméltem, ami elénk gördült a forgó-pergő, féktelen,
őrült világban.
De tudom, hogy
egyszer vártam!
A városközpontban
álltam, és egy hang kiszabadult az ablakból, és úgy érezted,
nekünk dalol.
És tudod? Még most
is ott vagyunk valahol. Akkor is, ha más már minden!
A múlt a jelenben
él, és elég az életben egy gondolat. Hogy akkor igaz volt valami:
a mozdulat, az érzés, ahogy néztél...
Nem verem ez, ég!
Nem le, egészen felér. Amíg élünk be nem telik. De a vággyal, a
káprázattal, a magánnyal, a talánnal, a halállal.
Józsa János
