Molnár Zsolt - Új tájolás

Szemben állok mindig párhuzamosan a Nappal.
Eldöntetlen, hogy merre tolódik a fényhatár.
Becsapom magam, mert úgy teszek, mintha érdekelne,
Hogy bent most éppen melyik napszakon kattan a zár.

A kifordított álmok halomban ott hevernek
fehér térképén a hamisítatlan valóságnak.
A boldogságra valamikor immúnis lettem,
És halmozott csendjeim többször durván velőn ráznak.

Elindulok , végtelenbe falaz a távolság,
Le vannak földelve nyomomban megérzéseim.
Fölöttem észrevétlenül kiingott a zenit,
Sosincs-delek és -éjfélek közt tart az önvonszolás.

Fölkelve lenyugszik, lenyugodva kel föl messze
tőlem a Napom. Talán odaérek majd egyszer,
Ahol a jövőre tájolva építhetem sorsom,
De a korábbit előbb emléktelenségére bontom.