Janó István - Telégia

Telégia

Mert fúj a szél,

mert sötét az ég,

mert minden csupa sár.

Mert ez nálad is így lehet,

mert mosolyod is tán lefagy s nem vigasztal,

mert ilyenkor kell igazán egy meleg odú,

egy körbeült asztal.

Mert elkezdett újra hullni a hó,

mert a sok fekete fehérré válhat,

mert fergeteges keringőt jár fel,

le az ablakom előtt körbe-körbe

sok-sok millió szösz-csepp.

Láttad már közelről a hópelyheket?

Csillámló brillben nincs ilyen műremek:

azt mondják, csak mértan, és erők lélektelen játéka,

de mondd csak, ki öltöztette a Végtelent?

A megvadult szél összeborzolja arany-hajad,

tán nem is látsz most,

amint az utcán átszaladsz

s a villamost magadba bújva

reméled látni már, vacogva, topogva

a pajkos szél összecsipdesi arcod,

lángrózsák égnek most tej-fehér bőrön,

pofonvág, majd fellök, harsogva nevet

kegyetlenül, satuba fogja vékonyka kezed,

és bús mesét fütyül hogy megkönnyezzed.

Nőnek, nőnek a pelyhek,

mint anyában a gyermek,

pufók, mint toll labdák

összegyűjtve.

Sajnálom.

Minden percet,

melyet megtagadtam

magamtól, és tagadhatatlan

már te sem voltál ott,

pedig még fogtalak

s a szavak valahol

meghaltak két ember között,

már öltözött...

költözködött...

lám, ily pillanatnyi,

mit végtelennek hiszel.

Mint az első,

mint az első hó.

El sem hisszük, hogy való

megtelepszik, mint szívünkben

a várakozás, s hisszük,

soha más, ilyen nem lehet.

Pedig mire felkelek,

a napom lassan elpereg

s fürtökben olvad a fákról,

autókról, ablakpárkányról.

mint másnapos ünnep a világról,

amint a forrongó élet

újabb menetbe kezd.

Molnár Zsolt - Idekötve

Idekötve

A kibírhatatlanságig el kellett jutni,
Ahol a túlhevülés volt menekülési alkalom.
Szétfeszültek, távolodtak egymástól agyféltekék,
Akár belső szeg, átlyukasztotta koponyámat
És verejtékké felhígult, engedtem, hogy elárasszon.
Keresztbe vájódott árkokként kezdtek bőrömön fájni,
Kötéllé fonta északfakasztotta, jeges szél.
Meg akarom mozdítani görnyedező tagjaimat,
De még mindig egyre tekeredik rájuk megszilárduló tudatom.

Egy időtlen zokogás buzogott fel mögöttem,
Amelynek könnyei átitatják a rejtett, végtelen csatornát.
Esetleg a gombájának is beillenék;
Szimbiózisfélét próbálok vele imitálni
És magyarázkodni, ugyan már én sem értem,
Csak állok kikötve, s bordásfalként egyengeti csigolyám.
Lábaimhoz évlevél avarodik temérdek,
Örömét végül mégis ki képes az életfa nyilvánítani,
S létrafok minden ág, hogy szineváltásommal teljesség-csúcsra érjek.

Józsa János - Színzavar

Színzavar

A padon színes fények játszanak tavaszt

Lábnyomod őrzi még a föld

Hangokat cseng a park, te hidd csak azt

Hogy szíved egyszer még új ruhát ölt.

Meleg van érzed, hogy ébredni kellene

A légben édes illatok

Emberek néznek, de te nem mered

Szemükben magad látni, nem tudod...

Vajon hány kezdet jött már el így nélküled,

Hogy ne érezd hívó szavát

De ha majd számot adsz az életed

Lesz ki értéknek látja, s lesz barát?

Mert tudod az idő melletted elmehet

És várhatsz színes álmokat

De ne a padról nézd a színeket,

Inkább menj, fesd meg saját vásznadat!

                                                    Józsa János

Gotha R.M. - Az élet könyve

              Az élet könyve

„ Ne dícsérj meg versemért!

Mit tudhatsz rólam, hogy szavakba foglalod

agyam kiszínezedő árnyékát a papiron?”

                                            Fábri Sándor

1.

Kis noteszedben rejlő gondolataid,

ahol menedéket találsz gyermekkorod

egyszerű banalitásában. Oda leírod nehogy

meglássa valaki, védelmező bölcső, útitárs,

sarkai az idővel megsárgult naiv kamasz.

Nincs magánélete, magánya „por és hamu”

Repedezett, gyűrött szamárfül, ugyanúgy

érez, él, fejlődik ahogyan te.

Az évek megrágott köntöse táplálja,

és ahogy a kéz finom tapintása hozzá ér,

hozzá hasonló sárgult ujjak, nikotin lassú

elmúlása, tovább él, várja az újabb firkát.

De ez nem lehet elég, a poros fiókban

megpihen, alszik, álmodik. Hát ennyi lenne?

2.

Tudja, hogy a világ megváltása nem neki

való alvatlan éjszakáknak monológja.

Lassan megteltek lapjai és a kis notesz,

fekete, nehéz könyvvé íródott, változott.

Az író könnyeivel ellepett mosott betűk

érthetetlen viszálya kínozzák a könyvet.

Hogy már mindent megírtak, de számára

maradt még pár üres fehér lap. Igenis van

még pár ezer karakter. - Az élet tusa kék

és nem fekete! - ordibálta a hóhér írónak,

ki már elítélte mikor még meg sem született.

Ugyanis a sötét színek szerencséjében

hívő emberek nem tudnak még semmit,

pedig mind zsenik, doktor-docensei az

halálnak és a változás szelére legyintő

kezek nem tudhatják az élet misztériumának

betűit. Azt hogy a fiatal fehér papír és

a megtépett író egy és ugyanaz. Benne él,

és az általa megnemírt gondolatok disztilált

pokla pár évet erjedő jó bor.

3.

„My goodness, my guiness”

Ezt a reklám szöveget olvasva jön rá

a könyv arra, hogy neki kint kell állnia.

Fent a polcok magaslatain, hogy az alatta

lévő por és szennyben úszó bulvár lapok,

Dan és Sandra Brown-okat majd ellepi.

Neki mondania kell még valamit. Még ha

nem is sokan, de páran majd kézbe veszik.

Lapoznak párat, majd vissza rakják a polcra.

Talán az ifjak...talán a fiatalok rábukkannak

valamikor, és a holtak Könyvtemetőjében ő

is helyet talál majd.

„Az emberek ébredezni fognak”

Te jóságos ég, hol a guinessem?

Ébredjetek már végre! Nem Jehovás tört

torony szövegek ezek, hanem egy ordítás.

Az utolsó szürrealisták üvöltése.

Ha valahol egy parkban, házban, várban

látnád őket írni, szavakkal festeni,

egyetlen egy parancsolatom lenne: 1

Úgy bánjatok azokkal akik noteszekben

írnak mint a jövő világ gyöngyszemeire.

Aki írt itt, és a kiirtó kritikusok jelleme

egy Klausenburgi üveg várban. Te csak

előre lépj, és fogadd meg tanácsom:

Bátran, szelíden, bólogatva vezesd félre

a birkák hegyeit, túl az óperencián.

Nimrod - Őszbe veszve

Őszbe veszve

Néha azt hittem az Ősz

egy fekete ruhában

járó különös figura

akinek sok a tennivalója

és megszámlálhatatlan

az ő titka

egyik ködbe burkolt estén

Debrecenben, mintha

az Ősz velem szembe jött volna

nem köszönt, csak rám

mosolygott, aztán,

mint a szél sietve távozott

sokáig bolyongtam ködében

míg ki

nem vergődtem belőle

azon az éjjelen belázasodtam:

félrebeszéltem, talán összeházasodtam

lázálmaimban elment a jókedvem

s igen, az Ősztől is, pedig míg meg

nem gyógyultam Ő virrasztott felettem.

Janó István & Gotha Róbert Milán – Portália 1.

    Portália 1.

     (agyatekert hálózati párbeszéd)

-       Ott lenn, lebegtelen, lelketlen, ott fenn

elrendezem, lekeverem, nesze nekem

mindenem mindeggyen, mid-jelen

felfedezem, elfeledem, kezem

verset ken jeltelen

riadó híradó, agyakat koptató

rímadó, porladó

sorokat arató, nyaraló

ló, ha hó, hahó, janó

na jó, najó, hajó

ha jó, haladó, ó

-       Port söpört egy soproni kéményseprő.

Sem fent, sem lent, ő középen, köz népben

koszban keni – feni saját versét.

Kitisztúl, kivírúlt kába verslába,

rímtelen románia,

rom pátria

Ami nincs, a kincs bilincs, hajtincse

fekete korom, azt elpakolom

holnapra és a füst, ezüst

tiszta miLant csatol.

Kémény, remény

Eköltemény

Cukorsolya - Kérdések

Kérdések

 

Mivan, ha nem így akartam ezt?

Ki kérdezi meg,

hogy hányszor ejtettem ma könnyet,

hányszor „haltam meg”?

 

Ma, a lájkok idejében,

nincs alkalom arra,

hogy egy élő szembe nézve,

fakadhassak dalra.

 

Nincs már valódi érzelem,

nincs igaz, őszinte szó.

Másoknak éled életed,

Irigyeket akaró.

 

Ne csak kifelé szeress,

tartsd meg azt ott, belül,

Őszintén, szívből nevess,

Életed kiderül.

 

Nem kell tudja senki,

ha szerelembe estél.

Mondd el inkább neki,

mitől virágzik a tél.

 

Vágyom én is valakire,

ki magamért szeret.

Varázsolja kerekre,

Behorpadt lelkemet.

 

Vágyom heves érzelmeket,

Miket csak nekem mondanak,

kedves, becező neveket

és egy nyugodt, teljes életet.

 

Kérdezzék meg ezentúl,

Hogy talán mit érzek.

Bennem milyen harc is dúl,

Örülök-e a létnek.

(Cukorsolya)

Gotha R. M. - Telihold (Dorian Gray tükörképe)

Telihold

(Dorian Gray tükörképe)

Tiszta szivedből őrjöngő
Este, vadállatod tükrében
Látszó szilánkok a földön:
Itt fetreng a múltad sikolya.

Hold alatt menekül egy arc
Olvad a mélyben, zokog,
Lásd, itt más világot érint
Dübörgő dallamával a holt.

© Holnapmagazin

Minden jog fenntartva

Gotha R.M. - Rímcsokor szösszenetek

Gotha R.M. költő barátunk megosztja velünk első verseit, melyeket még Szatmárnémetiben szerzett, amivel most bepillantást nyerhetünk a tíz évvel ezelőtti poéta gondolatvilágába. Kellemes kikapcsolódást mindenkinek!

Szatmári szösszenetek

Ne költsön fől Kati peda!

            A Kölcsey még várhat ma.

Gotha R.M. 

 

Leontin Lukasevko: Változásvágy - Józsa János fordítása

Változásvágy

Szikrázik bennem az erő

Mint fényes képek zúgnak át napjaim

Félek, itt hagynak sorban,

A gondolatok, rom-tervek korhadt, szürke hamvain

Monoton hangon hív a Nap,

Az éjjel vak csendjével bujtat, altat

Feszítek, izmok és csont

Izzik, küzd a vasbetonba roskadt súlyos ég alatt

Nincs órám, nem számolom már

Hány vonat ment el nélkülem mind tovább

Én itt maradtam, magam

Várom egy holnap jobb ígéretekkel hívó korát

Akarom, jön majd változás

Egy hideg elhatározott hajnalon

Feltör egy gondolat

S utat húz a parlag mezőn, át a néma hangokon.

                          Leontin Lukasevko
                               Józsa János fordítása

Éjféli ébredés - Simon Lehel Zoltán

Éjféli ébredés

Gondolsz-e még rám, mikor fáradt arcod a párnán pihenteted?
Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?
Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,
Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,
Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?
Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,
A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.
Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,
S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?
A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,
S az elme megpihen.
Magamat kérdezem, minek hát léteznem,
Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?
De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék
Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.
Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,
Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,
Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,
Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.
Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,
Ha nem gondolsz többé reám,
Elveszem.

                                                                                   Simon Lehel Zoltán